Mérki megemlékezés
A Schwarzwald Mérken
Októberben emlékeztünk meg az elhurcoltak hazatérésének 65. évfordulójáról. Ünnepi beszédet mondott Tircsi Richárd az Emberi Erőforrások Minisztériuma Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkársága osztályvezetője, majd a Schwarzwald Hagyományőrző Egyesület adott emlékező műsort. Az ünnepséget követően az osztályvezető úr gratulált és meghívott bennünket a műsorral szülőfalujába Mérkre, az ottani megemlékezésre. A meghívást köszönettel elfogadtuk. Ennek magvalósítására január 5-én került sor.
A Pallas Nagylexikon így említi a települést: „Mérk, kisközség Szatmár megye nagykárolyi járásában 1731 lakossal (1891).” Azóta a XX. század viharai átformálták a határokat. A járási székhely és Mérk a határ két oldalára került. Ma a falu egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében fekvő nagyközség. A település, akárcsak a korabeli Rátka, a XVII. század zűrzavarai és egy pestis járvány következtében elpusztult. Szükségessé vált a benépesítése. Erre 1773-ban került sor. A betelepítés annak a gróf Károlyi Sándornak a nevéhez köthető, aki Szatmár több helyiségébe is svábokat hozott.
1776-ban az összeírás 68 sváb gazdát említett. Ezután bő másfél évszázados relatív nyugalom következett. Némi változást csak a menetrend szerint következő járványok és tűzvészek hoztak. Az igazán nagy megrázkódtatás Mérk számára is a világháború utolsó évében következett. a málenkij robot. Innen is – lévén sváb település – több mint kettőszáz embert hurcoltak el.
Erre emlékeztünk közösen 2013.január 5-én 13 órától a gyönyörű mérki római katolikus templomban. Először dr.Havasi János ( MTA munkatársa )filmjét vetítették le. 2009 nyarán egy csoport járta végig a baranyai nemzetiségi önkormányzat szervezésben Ukrajna azon területeit, ahol a hajdani munkatáborok, bányák voltak. Havasi János kamerája mindezt megörökítette. Helyi szemtanúk elevenítették fel emlékeiket, illetve a csoport tagjai mondták el ismereteiket vagy mondta el egy verset, énekeltek el egy megható dalt. A táj, a vidék legalább olyan lehangoló, szomorú, mit egykor lehetett. A mi szívünket különösen a parkamonai és az uszpenkai képek dobogtatták meg, hiszen itt voltak a mieink lágerei.
Ezután Tircsi Richárd gondolatait hallhattuk. Az osztályvezető úr egykori forrásokra támaszkodva idézte föl a 67 évvel ezelőtt történteket. Különösen a személyes történetei ragadták meg a hallgatóságot. Kiemelte, hogy a hazatérés után sem javult a helyzet. A megfélemlítés hatására sokan ekkor magyarosították nevüket.
Ezután következett a mi egyórás műsorunk, amely ugyan a rátkaiak szenvedéseit hivatott bemutatni, azonban a jelenlévő mérkiek is felismerték benne saját sorsukat, ahogyan ezt utána elmesélték. Hiszen az idő, a körülmények, a nyomorúság ugyanaz volt, csak a hely volt néhány kilométerrel odébb. Különösen meghatotta őket a sok szép dal, a számukra ismeretlen lágerversek,az egyszerűségében felemelő és tiszta előadásmód, ami különösen jól hangzott a kiváló akkusztikáju, megtelt templomban.
Ezután az elhurcoltak emlékművének megkoszorúzására került sor. Az emlékmű 261 embernek állít emléket. Közülük 35-en soha nem látták viszont szeretteiket.
A felejthetetlen délután egy állófogadással zárult, ahol alkalmunk volt még személyes beszélgetéseket folytatni. Majd megköszöntük a szíves vendéglátást, és hazaindultuk. Az autóbusz ablakából megcsodáltuk a sok helyen még egymás mellett sorakozó hagyományos sváb lakóházakat. A mérkiek lám így is őrzik tradícióikat!